Mici macskát kidobták. Megint. Harmadszorra a rövid kis életében. Valahogy nem volt szerencsés.
Alig töltötte be az egy évet, és már három család is megszabadult tőle. Vagyis nem is kidobták rögtön. Először csak továbbadták kézről kézre. Aztán
Aztán egyszerűen kivitték az udvarra, egy kicsit odébb a házról. Letették egy zöld kukába, és elfutottak. Hogy ne találja vissza az utat. De ő amúgy sem kereste.
Mindent megértett. Rögtön. Az ember arckifejezéséből. A felesége nagyon elkeseredett, amikor Mici megkarmolta az új bőrkanapét.
Nagyon drága volt. Ő hozta meg a döntést. A férj meg? Hát, a férj mindig mindennel egyetértett.
Fogta a karja alá az egyéves macskát, és átment a szomszéd udvar kukájához. Mici meg se próbált utánamenni. Nem. Látta a férfi szemében a döntést, és tudta.
Nincs értelme. Bár megérintette volna utoljára. Megsimogatta volna. Bocsánatot kért volna. De így
Így embertelenül történt. Mintha csak egy szemétzsákot dobtak volna ki.
Mici sóhajtott, és próbált valami ehetőt találni a szemétben, megrágott néhány régi csirkedarabot. Kijött a kukából, és leült a nagy zöld tartály mellé. Nézte a napot.
Szemét hunyorította, de nem fordította el. A nagy, világos kör melegséget árasztott. És ez nagyon tetszett neki.
Ezek voltak az utolsó napsugarak. A nyár, az ősz, a tél melege. Egy kis felengedés. A jég héja megolvadt.
De Miciben belül megfagyott.
A este és az éjszaka hidegek voltak. A naplemente után a szél és a fagy munkához látott.
A vörös macska kezdett megfagyni. Fogalma sem volt, hova menjen, hogy bujkáljon, így
Talált egy nagy halom hervadt, vörös levelet, és bebújt közéjük. Gömbölyűen összekuporodott. Először nagyon fázt, és remegett, de aztán
Aztán, amikor a nedves, jéghideg szél megdermesztette a vörös bundáját, valamiért melegebb lett, és a remegés elmúlt. Valami hang a mélyéből kedves szavakat súgott.
Szavakat, amelyek ringatták, és azt javasolták, hogy csukja be a szemét, és felejtse el a fájdalmakat.
„Gömbölyödj össze, és aludj. Aludj, aludj, aludj.” Érezte is a meleget.
A meleg elterült a megdermedt testén.
Olyan egyszerű. Csak meg kell adnia magát, és mindennek vége. Béke és örökkévalóság következik. Elmúlnak a sérelmek.
Mici utoljára sóhajtott, és beadta a derekát. Miért harcolna? Miért?
Hiszen holnap ugyanaz a hideg és éhség vár rá. Ugyanaz a vágy, hogy becsukja a szemét, és soha, soha többé ne nyissa ki.
A lámpák az utcán előbb távolabb gyulladtak fel. És Mici utoljára rájuk nézett. Sokszor figyelte a fényüket az ablakból. A vörös macska utoljára magába szívta ezt a fényt, és szemei felcsillantak a sötétben.
Ez az utolsó fénycsóva egy vörös hajú kislány figyelmét felkapta. Apjával ment haza. Megrántotta az ujját.
Ott mondta Ott a levelek között van valaki.
Nincs ott senki húzta össze magát az apja a hidegben. Gyere, siessünk haza. Fázom.
És megpróbálta elrángatni onnan a nagy, sötét levélhalomtól. A vörös kislány vállat vont.
Láttam. Láttam a fényt.
Fényt egy halom avarban? csodálkozott az apa. Lehetetlen. Nem létezik ilyen.
De a kislány már ott termett, és félretolta a leveleket, míg rá nem bukkant. A vörös macskára.
Apu! kiáltott fel.
Láttam. Ő volt.
Ki ő? kérdezte az apa, közelebb lépve.
Ő itt mondta a kislány, és megpróbálta felemelni a megfagyott testet.
Hagyd ott mondta az apa.
Már halott. Nem fogunk egy halott macskát hazavinni.
Nem halott válaszolta a vörös kislány. Tudom. Tudom. Él. Láttam a fényt a szemében.
Fényt egy macska szemében? vonta vállát az apa.
Közelebb lépett, felemelte a testet, és megpróbálta hallani vagy érezni a szívverést.
És Mici annyira aludni akart. Annyira. Az álom összeragasztotta a szemhéját, és a meleg elárasztotta a testét. A hang pedig belülről súgta neki:
„Aludj, aludj, aludj Ne nyisd ki a szemed.”
De ez a hangocska. A vékony gyerekhang makacsul ismételte:
A fény a szemében.
„Mit akarnak tőlem? Miért kínoznak még egyszer? Miért nem hagynak békében aludni?”
Erőltetve kinyitotta a szemét, hogy lássa, kik zavarják.
Nézd! kiáltotta a gyerekhang. Nézd! Mondtam! Láttad? Újra! A fény!
Milyen fény?
Csodálkozott az apa, de Levette a kabátját, és a vörös testet beleburkolva, indult a ház felé.
A kislány mellette futott. Sietett utána.
Apu, apukám. Kérlek, gyorsan. Fázik.
Elvesztek a kapualjban, aztán Az ötödik emeleti ablakokban felvillant a fény.
Micit meleg vízzel megmosták, és meleg tejjel itatták. A kislány pedig
A kislány könyörgött neki:
Kérlek, ne halj meg. Ne halj meg.
És a jég a bundáján megolvadt. És a lelkén belül is.
A nagy vörös macska csodálkozva figyelte, ahogy az apa és a lánya gondoskodik róla. Már felébredt, és most valóban melege volt.
A meleg átjárta egész lényét. Nem, nem a radiátoroktól jött. Hanem egy apró gyerekszív melegétől.
Kint pedig állt ő. Az, aki néha segíteni jön.
Állt, és nézte az ötödik emelet világító ablakait.
Állt, és ezt mondta
