**Egy nyugdíjas naplója: Tanuljunk meg magunkért élni**
Amikor utoljára becsuktam az irodám ajtaját harminc év munka után , furcsa érzés fogott el. Egyrészt óriási öröm, mintha megszabadultam volna. Másrészt viszont ijesztő üresség, mintha az egész életem szerkezete összeomlott volna. Nincs többé korán kelés, időhöz kötött feladatok, e-mailek, amiket újra kell olvasni, vagy dugók, amiket el kell viselni. Álom, nem igaz? Mégis, pár hét múlva a csend egyre nyomasztóbb lett. Gyakran kérdeztem magamtól: *És most mi lesz? Ki vagyok én, ha már nem vagyok kolléga, főnök, vagy egy fogaskerék a gépezetben?*
Az első napokban a házimunkába temetkeztem: takarítás, főzés, rendrakás, mosás. De hamar rájöttem, nem ezért vártam a nyugdíjat. Ez a folytonos elfoglaltság nem töltötte be az űrt, csak még jobban éreztette. Olyan voltam, mint egy elfeledett bútor a sarokban.
Aztán egy reggel, forró teáscsészével a kezemben, kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben az ablak előtt. Életemben először nem siettem sehová. A fák ágai lágyan himbálóztak a szélben, a napfény megtörte a felhőket, a verebek csiripeltek És akkor hirtelen rám tört a felismerés: *Végre létezhetek, egyszerűen.* Nem mások miatt, nem fizetésért vagy munkáért. Csak magamért.
Elővettem azt a könyvet, ami hónapok óta porosodott az éjjeliszekrényemen. Lassan olvastam, élveztem minden szót, minden korty forró teát. Mintha újra találkoztam volna azzal a régen elfeledett nővel, aki valaha írni, olvasni, tanulni akart. A kedvenc regényeim újraolvasása több lett, mint időtöltés: egy újjászületés.
Fokozatosan újra elkezdtem sétálni. Eleinte nehézkes volt, nehezen bírtam a lábaimmal, de napról napra könnyebb lett. A park padja a menedékem, a tóparti ösvények pedig az út a belső békéhez.
Megtanultam egy egyszerű igazságot: az öröm a kis dolgokban rejtőzik. Egy puha pléd este, a almás pite illata, egy telefonbeszélgetés Réka barátnőmmel, a kötőtűk csattogása egy régi Kovács Kati-dalra. Mindent csak azért csinálok, mert úgy érzem, nem azért, mert muszáj. Bűntudat nélkül. Anélkül, hogy bárkinek bármit bizonyítanom kellene.
A gyerekeim néha megkérdezik: *Anya, egész nap bezárkózol otthon?* Igen, és most először ez tetszik. Egész életemben mások határozták meg, ki vagyok: lánya, feleség, anya, kolléga Ma viszont én vagyok. És ez egy csodálatos luxus.
Elkezdtem egy naplót, ahova gondolataimat, vágyaimat, új recepteket írok. Néha emlékeket jegyzek meg az unokáimnak. Vagy magamnak, azokra a napokra, amikor újra bekúszik a nyugtalanság.
Már nem félek az öregedéstől. Megtanultam szeretni a hétköznapok szépségét. Ha ezek a sorok megérintenek, jegyezzétek meg: a nyugdíj nem egy vég. Egy új fejezet, amit ti írtok majd. Engedjétek meg magatoknak, hogy boldogok legyetek. Engedjétek meg, hogy végre magatokért éljetek.
