A fiam családjában már nincs hely számomra
A nevem József. Hetvenkét éves vagyok. Egyedül élek egy régi házban, egy kis falu szélén, ahol régen minden tele volt élettel. Itt, ezen a kertben, a fiam, Péter, mezítláb szaladgált a füvön, engem hívott, hogy takarókból barkába épüljünk, együtt sültük meg a krumplit a parázson, és álmodoztunk a jövőről. Akkor azt hittem, ez a boldogság örökké tart. Hogy fontos vagyok, nélkülözhetetlen. De az élet megy tovább, és most a ház csöndes. Por a vízforralón, egy-egy vakaródás a sarokban, és a szomszéd kutyájának néha-udvarló ugatása az ablak alatt.
Péter a fiam neve. Az anyja, az elhunyt feleségem, Mária, majdnem tíz éve távozott közülünk. Utána ő maradt az egyetlen, aki közel állt hozzám. Az utolsó kapocs a múltba, amikor még volt melegség és értelme mindennek.
Szeretettel és odafigyeléssel neveltük, de szigorral is. Sokat dolgoztam, a kezeim soha nem ismertek pihenést. Mária volt a házunk szíve, én pedig a két keze. Nem voltam mindig otthon, de amikor kellett, ott voltam. A munka alárendeltje, de otthon apa. Megtanítottam kerékpározni, javítottam az első Trabi-ját, amivel Pécsre ment egyetemre. Büszke voltam rá. Mindig.
Amikor Péter megházasodott, örömmel telt el a szívem. A menyasszonya, Zsófia, visszahúzódónak, csendesnek tűnt. A város másik végébe költöztek. Azt gondoltam: hagyjuk, éljék az életüket, építsenek valamit. Én pedig itt leszek, ha szükségük van rám. Azt hittem, meglátogatnak, hogy unokáimra vigyázhatok, esténként mesét olvashatok nekik. De semmi sem úgy történt, ahogy vártam.
Először csak rövid telefonhívások érkeztek. Aztán ünnepekre már csak üzenetek. Többször is elmentem hozzájuk süteménnyel, cukorkával. Egyszer kinyitottak, de közölték, hogy Zsófiának migrénje van. Másodszor alszik a gyerek. Harmadszor már ki sem nyitottak. Ezután abbahagytam a látogatást.
Nem csaptam ki. Nem panaszkodtam. Csak ültem és vártam. Azt mondtam magamban: megvannak a maguk gondjai, a munkájuk, a gyerekek majd egyszer jobb lesz. De telt az idő, és rájöttem: nincsen hely számomra az életükben. Mária halálának évfordulóján sem jöttek el. Csak egy telefon és ennyi.
Nemrég véletlenül összefutottam Péterrel az utcán. A fiát vezette kézen, táskák lógtak a vállán. Megszólítottam a szívem örömében megszorult. Megfordult, úgy nézett rám, mint egy idegenre. Apám, minden rendben? kérdezte. Bólintottam. Ő is. Azt mondta, siet. És tovább ment. Ennyi volt a találkozásunk.
Sokáig sétáltam hazafelé. Közben azon gondolkodtam: hol hibáztam? Miért lett idegen számomra a saját fiam? Talán túl szigorú voltam? Vagy éppen túl engedékeny? Vagy csak terhükre vagyok az emlékeimmel, öregségemmel, csöndemmel
Most már én vagyok a saját családom, a saját támaszom. Teát főzök, újraolvasom Mária leveleit, néha leülök a padra és nézem, ahogy a szomszéd gyerekei játszanak. A szomszédasszony, Erzsi, néha integet. Én biccentek. Így élem az életem.
Még mindig szeretem a fiam. Mindennél jobban. De már nem várok semmit. Talán ez a szülők sorsa elengedni. De senki sem készít fel arra a napra, amikor már feleslegesek vagyunk azok életében, akikért éltünk.
És talán ez az igazi felnőttség. Csak nem a gyermeké, hanem a szülőé.
