Zsófi csendben, de határozottan becsukta maga mögött a szobája ajtaját. Hosszú idő után először mély nyugalmat érzett. Nem egy üres ház vagy egy csendes este nyugalmát, hanem egy belső békét egy nőé, aki végre kimondta, amit mondani akart.
Leült az ágy szélére, és magához húzta a ruhát. Ujjai végigsimítottak a finom anyagon, emlékezve arra a napra, amikor először meglátta a bolt kirakatában. Egy hétköznapi kedd volt, fáradtan érkezett haza a munkából, a gondolatai elveszve a mindennapi rutinban. Amikor meglátta az üveg mögött, ösztönösen megállt. Nem csak a ruha miatt. A szabadságérzet miatt volt hogy megengedheti magának. Hogy végre úgy érezheti, megérdemli.
Évekig tiltotta magától az ilyen gesztusokat. Nem azért, mert nem engedhette volna meg magának, hanem mert Márk hangja, mindig a háttérben, súgta neki: pazarlás, felesleges, nincs szükséged rá. És lassan Zsófi is elhitte, hogy a vágyai jelentéktelenek. Hogy nincs joga hozzájuk. Hogy józan, szerény, takarékos kell legyen.
De aznap este, amikor hangosan kimondta az igazságot, érezte, ahogy lépésről lépésre kiszabadul abból a gúnyaból és engedelmességből, ami évekig körülfogta.
A másik szobában Márk állt a sötétben, összegyűrött nyugtával a kezében. Zsófi szavai egyesével visszhangzottak a fejében. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni őket. A mellkasában érezte súlyukat.
Számára ez az egész évekig a kontrollról szólt. Felelősségnek, gondoskodásnak, pénzügyi egyensúlynak nevezte.
Megindokolta minden tiltását, minden dorgálását. Azt mondta magának, a közös jóért cselekszik. De miféle közös jó az, ahol csak ő dönti el, mi szükség és mi szeszély?
Amikor Zsófi elővonta a saját kiadásait, türelmesen egy füzetbe lejegyzve, ürességet érzett a gyomrában. Nem csak azért, mert igaza volt, hanem mert ráébredt: évek óta nem látta őt igazán.
Szerette? Igen. A maga módján. De tisztelte? Nem.
Reggelre Zsófi már ébren volt. Megmosta az arcát, megfésülte a haját, megfőzte a kedvenc kávéját. A ruha várt a vállfán, készen. Ma fel fogja venni. Nem Márknak. Nem a kollégáknak. Magának.
Márk megjelent az ajtóban, fáradtan és letörten. Borzolt haj, álmatlan, vörös szemek.
Jó reggelt szólt halkan. Beszélhetnénk?
Zsófi néhány másodpercig nézte. Aztán enyhén bólintott.
Mondd.
Márk mélyet lélegzett.
Hibáztam. Nagyon. Évekig mindent a válladra helyeztem, és engedelmességet kértem cserébe. Nem tudtalak téged látni. Azt mondtam, partner vagy, de úgy viselkedtem, mintha a főnököd lennék. És most nem tudom, lehet-e még ezt helyrehozni.
Zsófi nem szólt. A kezében tartotta a kávéscsészét.
Igazságtalan voltam folytatta. Úgy kezeltem a pénzemet, mintha csak az enyém lenne, a tiédet meg, mintha a családé. Vettem, amit akartam, mikor akartam, anélkül, hogy megkérdeztelek volna. Neked viszont minden apróságért számon kértem.
Csend.
Nem tudom, akarsz-e még velem maradni. De ha igen ha igen, akkor szeretnék tanulni. Olyan férfi lenni, aki nem parancsol, hanem kérdez. Nem diktál, hanem hallgat.
Zsófi letette a csészét, és felállt.
Márk, köszönöm, hogy ezt elmondtad. De tudod a változás nem egyetlen beszélgetésből fakad. Nem ígérhetek semmit. Annyit mondhatok, hogy ezentúl én választom meg, mi legyen velem. Figyelmes maradok, de nem azért, mert te kérsz rá. Hanem mert én így érzem.
Szeretlek, Zsófi.
Én is szerettelek. De a szeretet tisztelet nélkül csak fáj. És én nem akarok már fájni.
Fogta a ruháját, és az ajtó felé indult. Mielőtt kiment, még visszafordult:
Ma ezt a ruhát hordom. Magamnak. Nem neked, nem másnak. Ez az első nap, amikor magamat választom.
Kiment, hátrahagyva egy csendes lakást és egy férfit, aki először értette meg: az igaz szerelem nem birtoklás, hanem szabadság.
Ma tanultam, hogy a szeretetnek szüksége van a tiszteletre, különben csak egy másik fajta börtön lesz.
