Nyolcvan évesen mentem férjhez.
Amikor unokahúgom kidobott otthonról, mert nyolcvan évesen újra férjhez mentem, rájöttem, hogy ezt a megaláztatást nem viselem tovább. Új férjemmel, Istvánnal, kitaláltunk egy merlet tervet, hogy megleckéztessük őt olyan leckét, amit soha nem felejt el. Ez a konfliktus örökre megváltoztatta családunkat.
Sohasem gondoltam volna, hogy ezt a történetet elmeséljem, de íme, itt vagyok. Én vagyok Margit, és idén tavasszal töltöttem a nyolcvanadik életévemet. Egy kis szobában létem az unokahúgom, Annika házában. Bár kicsi volt, de én otthonná varázsoltam: fotókkal, régi könyvekkel és az életem emlékeivel.
Jó reggelt, nagymama szólt be Annika egy reggel, sietve és kopogás nélkül.
Jó reggelt, drágám válaszoltam, miközben állítottam rendbe az ágyat. Hová sietsz?
A gyerekekkel a parkba megyünk. Szükséged van valamire?
Nem, minden rendben van. Élvezzétek a napot.
Egyedül maradtam, élvezve a csendet. Akkor jutott eszembe, mennyit feláldoztam érte: eladtam a házamat, hogy taníttathassam, miután a szülei autóbalesetben meghaltak, amikor még csak tizenöt éves volt. Befogadtam és felneveltem, mintha a saját lányom lett volna.
Aztán találkoztam Istvánnal egy közösségi házban: karizmatikus, mindig egy fényképezőgéppel a nyakában. Heti beszélgetéseink várt találkozóvá válhattak. Újra mosolyogtam, mintha fiatalabb lennék.
Egy délután, mikor Annika otthon volt, úgy döntöttem, elmondom neki a hírt. A konyhában találkoztunk, éppen egy receptkönyvet lapozgatott.
Annika, el kell mondanom valamit kezdtem, szívem már a torkomban dobogott.
Felnézett: Mi az, nagymama?
Találkoztam valakivel. István a neve és megkérte a kezem.
Megdermedt: Mi? Férjhez mész? De nyolcvan éves vagy! És ő nem fog itt lakni.
Megdöbbenve néztem rá: Miért ne? Van elég hely.
Ez a mi házunk. Szükségünk van magánéletre.
Könyörgésem sem hatott. Másnap reggel a bőröndömet találtam az ajtó előtt.
Annika, mit művelsz? kérdeztem könnyes szemmel.
Szia, nagymama, de el kell menned. István majd befogad.
A fájdalom átjárt: minden után, amit tettem érte, az utcára dob. Haraggal hívtam fel Istvánt:
Mit tett? Csak csomagolj, azonnal megyek érted.
Nem leszek terhére senkinek suttogtam.
Nem vagy terh, hanem a feleségem. Ennyi.
Elindultam anélkül, hogy visszaneztem volna. István otthona meleget, szeretetet és kedvességet adott. Szerveztük az esküvőt, de a seb még nem gyögyult.
Meg fogjuk tanítani ígérte István. Meg kell értenie, mi a tisztelet.
István, hivatásos fotós, kitalált egy tervet: Annika rajongott a fotózásért, és minden évben részt vett egy fotókiállításon. Névtelenül küldött neki egy különleges meghívást.
De először mi titokban összeházasodtunk, egy intim szertartáson. István gyönyörű képeket készített: én menyasszonyi ruhában, ragyogva, teleket szeretettel. Ezek a képek a második ifjúságomról szóltak.
A kiállítás napján Annika a közönség között ült, mit sem sejtve. Mi a színfalon vártunk. A bemondó meghívta Istvánt a színpadra, hogy bemutassa munkáit. A képernyőn megjelentek az esküvőnk fotói: az öröm, az őszinteség, a fény a szememben.
István fogta a mikrofont:
Nyolcvankilenc évesen találtam meg a szerelmet. A kor csak egy szám. Margit, gyönyörű feleségem, a bizonyíték, hogy a szív fiatal marad.
A közönség elcsodálkozott. Feltápászkodtam és odamentem a mikrofonhoz:
Jó estét. Szeretnék beszélni az áldozatról és a háláról. Amikor Annika szülei meghaltak, eladtam a házamat, hogy neki jövője legyen. Szeretettel neveltem, de ő elfelejtette, mi a tisztelet.
Szavaim végigvonultak a teremben. Közvetlenül Annikához szóltam:
Mindig szeretni foglak, a fájdalom ellenére. De meg kellett volna értened a tisztelet értékét.
Könnyei eleredtek. István hozzáteszte:
Ezt a történetet azért osztjuk meg, hogy lássák: a szeretet és a tisztelet nincsen korhoz kötve. A család támogat, nem ítélkezik.
A terem tapsban tört ki. A kiállítás után Annika odajött hozzánk:
Nagymama István bocsássatok meg. Tévedtem. Javíthatok?
Átöleltem: Persze, drágám. Szeretünk. Csak meg akartuk érteni.
Aznap este Annika vacsorára hívott minket: nevetés, beszélgetés, a gyerekek rajzokat és kézműveket mutogattak. Újra részének éreztem magam a világukban.
Nagymama szólt közbe Annika falatok között nem értettem, mennyire megbántottalak. Hibáztam.
Elmúlt válaszoltam, megfogva a kezét. A lényeg, hogy most újra együtt vagyunk.
Férje, Péter, hozzátette: Boldogok vagyunk érted, Margit. István egy csodálatos ember. Szerencsések vagyunk, hogy itt vagytok.
A gyerekek boldogan nevett
