Miután Zsófi megharapta az orvost, a kórteremben súlyos csönd telepedett. Az asszony, még mindig a kórházi ágyon fekve, halk hangon könyörgött:
Kérem, ne büntessék meg… nem akart bántani
De mindannyiuk arcán elképedés ült. Zsófi, bár még mindig feszült, már nem tűnt agresszívnak. Az ágy és az ajtó között állt, nagy szemekkel nézett az orvosokra, mintha valamit akart volna nekik mondani.
Az idősebb orvos megszólalt:
Lehet, hogy… érzett valamit.
A megjegyzés, bár majdnem tréfásan hangzott, komolyan volt véve. Ösztönösen úgy döntöttek, hogy újra megvizsgálják az asszonyt, mielőtt műtétre viszik.
Az új felvételek eredménye megrázta az orvoscsapatot: a daganat veszélyesen közel került egy kritikus idegrendszerhez. Minden sietős beavatkozás bénulást okozhatott volna. Zsófi nem véletlenül reagált ösztöne védte gazdája életét.
A műtétet áthelyezték, és a tervet teljesen átírták. A gyors beavatkozás helyett precíziós mikrosebészeti eljárást választottak. A siker esélye, ami eddig csak húsz százalék volt, megduplázódott.
Másnap reggel az asszony hosszan nézett Zsófira, aki az ágy szélén aludt, orrát a takaróba temetve.
Nélküled… talán ma már nem lennék itt.
A műtét közel hét óráig tartott. A kórház egyik legnehezebb beavatkozása volt, de a sebészeknek sikerült teljesen eltávolítaniuk a daganatot. Amikor az asszony magához tért, az első dolog, amit látott, Zsófi figyelmes, nedves szemű tekintete volt.
Vártál… mint mindig, itt voltál mellettem.
A felépülési napok kemények voltak, de Zsófi nem mozdult el gazdája mellől. Kísérte a mosdóba, bátorította, amikor kis lépéseket tett a kórteremben, melegítette a kezét, ha a fájdalom túl nagy volt. Az asszony pedig érezte, hogy a szeretet segít neki gyógyulni.
Egy hónap múlva hazamehettek. Az orvosok nemcsak a fizikai gyógyulásra voltak büszkék, hanem a két lélek közti kapcsolatra is.
Volt már betegünk, aki gyógyszerekkel gyógyult meg. De ő szeretettel is gyógyult mondta az egyik orvos.
A történet bekerült a sajtóba. Újságírók, bloggerek, tudósok mind Zsófiról beszéltek, mint „a rákot megérező kutyáról”. De az asszony csak mosolygott és egyszerűen annyit mondott:
Nem a rákot érezte meg. Azt érezte, hogy veszélyben vagyok. És megvédett, ahogy mindig tette.
Hónapokig tartó kontrollok következtek. Az asszony újra járni kezdett, főzött, sétált a parkban Zsófival. A daganat nem tért vissza. Minden vizsgálat jó hírt hozott.
Egy nap meghívták egy előadásra, ahol az ember és az állat közötti kapcsolatról beszélhetett. Félénken lépett fel a színpadra, Zsófi oldalán. Egyszerűen elmesélte a történetét, drámázás nélkül.
Nem voltam kész elmenni ebből a világból. És szerintem Zsófi ezt érezte. Ő nem csak egy kutya. Ő a családom. Az életmentőm. A szívem.
A közönség állva tapsolt. Néhányan sírtak. Zsófi nyugodtan leült gazdája lábához, mintha tudta volna, hogy semmi rendkívülit nem tett. Csak ami kötelessége volt.
Ma az asszony és Zsófi egy csendes kis házban élnek. Minden reggel együtt ébrednek, minden este együtt alszanak el. Minden nap ajándék. És az asszony szívében végtelen hálajár nemcsak azért, mert él, hanem azért is, mert nem volt egyedül, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.
