Egy Anyós Késői Felébredése

A Kesői Felébredés Egy Anyósé

Amikor már senki sem maradt, az anyósom eszébe jutottunk. De későn

Tíz éve vagyunk együtt Lajossal. Huszonöt évesen mentem hozzá. Nem egyke: két idősebb testvére van, mindketten rég megalapozták az életüket karrier, ház, család. A tökéletes kép, ahogy mondják. Anyjuk, Tóthné Veres Mária, kemény természetű asszony, nem az a fajta, aki mások mögé bújna. Egyedül nevelte fel a három fiát, soha nem hajtotta meg a derekát.

Már a jegyességünk óta éreztem, hogy különös ellenszenvet táplál irántam. Semmi nyílt, de minden kiolvasható volt a csendjéből az étkezéseknél, a ferdén vetett tekintetéből, a feledékenységéből. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Talán nem feleltem meg az elvárásainak? Vagy csak nem akarta elengedni a legkisebb fiát?

Mert Lajos volt az ő támasza. Miután az idősebbek elköltöztek, ő maradt, aki segített: bevásárlás, orvosi időpontok, papírmunka. Aztán megjelentem én. És az élete felfordult.

Mindent megtettem, hogy megnyerjem a szívét. Főztem hosszan készülő ételeket, meghívtam ünnepekre, gondosan válogattam az ajándékokat. Próbáltam még anyának is hívni, de a szó megakadt a torkomban. Ő hidegen, távolságtartóan viselkedett, én pedig idegennek éreztem magam ebben a klánban.

Amikor megszületett a fiunk, Gergő, Mária egy kicsit közelebb került hozzánk. Rövid felüdülés: amikor az idősebbek is unokákat adtak neki, a mi gyermekünk láthatatlanná vált. Náluk töltötte a karácsonyt, hetente hívta őket, míg minket a feledés homályába taszított. A legrosszabb? Állandóan elfelejtette a születésnapomat, hacsak Lajos nem emlékeztette. Sem üzenet, sem képeslap. Fájdalmas volt, de elfogadtam: nem mindenkinek adatik meg, hogy két anyja legyen.

Évek repültek. Egy szerény, de tisztességes élet. Megszületett a lányunk, Zsófi. Lajos dolgozott, én a gyerekekkel voltam. Az anyósom a létezésünk peremén lebegett ugyanaz a távolság, ugyanolyan ritka látogatások. Nem erőltettünk semmit.

Tavaly meghalt a férje. A sokk összetörte. Orvosok, antidepresszánsok, öregkori depresszió diagnózis. Az idősebb fiúk egyszer eljöttek, ledobtak egy-két bevásárlást aztán semmi. Mi jártunk a budapesti lakásába nem gyakran, de többet, mint ők.

Aztán december közepén meghívott minket a szilveszteri vacsorára. Szükségem van rátok suttogta. Elfogadtam, minden ellenére. Nem hagyunk magára egy sérülékeny embert.

Én készítettem a libamájat, díszítettem a bejglit, ő pedig sóhajtozott a kanapén. Eljönnek majd Péter és András? kérdeztem. Vállat vont: Miért is jönnének?

Éjfél közeledett. Hirtelen felült. Üljetek le. Van egy ajánlatom. A hangja remegett. Megkértem a többi menyemet, hogy vegyenek magukhoz. Nemet mondtak. Szóval költözzetek ide. Cserébe a lakást nektek hagyom.

Megdöbbentem. Ennyi évet hidegen És most, mert a többiek otthagyták, hirtelen én kellek? Mintha egy budapesti háromszobás lakás eltörölhetne húsz évet a fagyos viszonyból?

Lajos azt ígérte, megfontolja. A kocsiban összetörtem. Nem kiabáltam, csak szorongva szóltam:

Nézd, nem vagyok szent. Nem fogok együtt élni azzal, aki szellemként kezelt. Aki soha nem ment el a unokái iskolai előadására. Ez a hirtelen szeretet Csak fél a magányos haláltól. De miért mi fizessünk az életünkkel azért, amit ő megtagadott tőlünk?

De az anyám mormolta.

Egy anya vigasztal. Nem válogat a gyermekei között. Ő kizárt minket a családi történetéből. Most forduljon a kedvenceihez.

Hallgatott. Tudtam, mennyire szakad szét. De megértett.

Nem tértünk vissza a Váci utcába. Néhány rideg telefonhívás. Most minket okol a csalódottságáért. Én pedig csak azt gondolom: milyen jogon remélhet bármit is? Egy mosoly néhány négyzetméterért cserébe?

Nem. A méltóságot nem lehet megvenni. Ha semmi nem vagy a világos napokon, ne várd, hogy árnyékok ellen pajzsként szolgálj.

Nem bosszú. Csak a fájdalmas felismerés, hogy válaszd azokat, akik téged is választanak.